Túl sokáig vártam rád. Tudod, hogy szerettelek. De elkel, hogy engedjelek. Akármilyen nehéz is... Tisztában vagyok vele, hogy Te már rég elfelejtettél. Már túlléptél. Hogy nem jelentek Neked semmit. A józan eszem azt mondja, hogy - Te hülye! Verd már ki Őt a fejedből!, de a szívem nem tudja elfelejteni. Amikor eszembe jutott egy-egy emlék, akkor olyan mintha ezer késsel szurkálnának. Fáj. Ezer alkalom volt rá, hogy történjen bármi is. De nem történt semmi. A sort akarta így. De mit ártottam én a sorsnak?! Hiába mondogattam, hogy sikerült elfelejtenem, hogy nem szerettelek, mert ez nem igaz. Ugyanezt érzem attól, hogy milyen régen láttalak. Nem tudtalak eddig elfelejteni. Pedig a nyár tökéletes lett volna. Hiszen nem látlak Téged. De nem, mert valamiért rám kellett, hogy írj. Beszélgettünk. És megint magad köré csavartál. Megint eszembe juttattál mindent. Hurrá! Mindig ezt csinálod. Talán szándékosan?!

Már kezdtelek elfelejteni, már nem törődöm Veled és akkor megint visszajössz, akkor megint megjelensz. De most nem így lesz. Tényleg!

El kell, hogy felejtselek Téged.

Mindennek Veled kapcsolatban véget akarok vetni. Ez volt az utolsó bejegyzésem Rólad. Mert

VÉGE!

.

.

.

A vicces ebben az, hogy tegnap mikor beleírtam ezt szóról-szóra a füzetemben megnyugodtam. Aztán másnap pedig látom, hogy írtál Nekem egy üzenetet. Mondtam, hogy mindig ezt csinálod.